Ha szemeid nézem
fejembe mélyen,
mint régi,
elfeledett
mesében
egy viskó, faház.
E faházban, hogy
mi tanyáz,
azt a faház falán
egy résen
keresztül
látom a
szemeiddel.
Ami bennt feszül
gyönyör és
szépség,
a te neveddel.
Óh, mily ostoba
ősz fejem, hogy
e viskóba saját
szemem
nem láthat be
soha
Jaj, ha szemeid
láthatnám,
bárcsak
ölelnélek,
nem kéne
faházba
zárnom e
szépséget.
'09
